Visszaemlékezés

"Most magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett”

Augusztus hónaphoz közeledve egy délutáni beszélgetés során felelevenítettük az aratás történetét, mely Licsauer néni emlékezetében így él még ma is:

A búza az élet. Amikor kisgyermek voltam édesanyám esti meséinek is sokszor az volt a mondanivalója, hogy minden egyes búzaszem domborulatán Jézus Krisztus arcmása látható. A nagymama és családfői tekintélyével a nagyapa, majd a szüleink is hívők voltak, és tisztelték az életet adó búzát.
Az aratás napját gondosan meg kellett választani, ennek kezdete Péter és Pál napja, vagyis június 29. Ekkor hasad meg a búza töve, ami jelzi, hogy a búza aratható.

Régen, amikor a napnak nem volt ilyen erős sugárzása, szinte élvezet volt kimenni a búzaföldekre, érezni, hogyan simogatja a napsugár az aranyló búzamezőket. Emlékezetem szerint a családom, de más falubeliek is Péter-Pál napján csak „kirándult”.Táskánkban néhány Péter-páli alma lapult, szalonnát, hagymát, szilvalekvárt, aludttejet, házikenyeret vittünk magunkkal. Pár suhintást tett édesapám a búzatábla szélében, majd nekiültünk, és a hagyományt tisztelve elfogyasztottuk reggelinket. Aratáskor a férfiak irányították a munkákat, melynek elengedhetetlen kellékei a sarló és a kasza voltak.

Sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább csak a legfiatalabbak és a legidősebbek vettek benne részt. Az arató egyik kezével a gabona szárából annyit fogott össze, amennyi a markában elfért, majd ezt alulról felfele irányuló mozdulattal levágta, és az előre kiterített szalmakötelekbe helyezte.

A kévéket többnyire a férfiak kötötték be és ugyancsak az ő feladatuk volt azoknak különböző méretű csomókban történő összerakása. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított. Így valósult meg a közös munka öröme, ahol a mindenki kivette részét az aratásból. A munka vége pedig örömünnepnek számított.

Ilyenkor szokás volt aratókoszorú készítése, amit a legtöbb helyen karácsonyig is megőriztek.